„Minek rágod itt magadat? Ott a szépművészet, az való neked. Művész vagy te. Nem vagy te tisztességes ember.” Muskátnénak pedig nincs igaza. Mert a művészet, a színház, bocsánat, A Színház, amibe kicsit mindannyian beleszerettünk valamikor - s amely szerelem úgy tűnik, ha halványodik is olykor-olykor, nem múlik -,  valami zsigeri, emberek feletti csoda, ahol újabb páratlan dolgok történhetnek, nemcsak a színpadon, hanem bennünk, nézőkben is. Egy elcsábult, egy rajongó sosem lehet objektív, ha egyszer a Liliomok,  Romeók, Pukkok és Edvinek estéről estére elcsavarják a fejünket.  Szubjektív véleményünket azért szívesen kiírjuk magunkból.  

Ki-ki máskor bódult el, de mindegyikünk hagyja magát újra és újra elcsábítani. Hiába, a nagy szerelmek nem múlnak egyhamar. Addig meg számot adunk róla, melyik este esünk újabb szerelembe, vagy éppen ábrándulunk ki és ki által. Csak a magunk örömére; az ember szereti följegyezni, számon tartani kedveseit, csalódásait.

Pótszéken, a sarokból, szinte titokban próbáljuk meg- és kilesni a színház mikéntjét. Pótszékemen ülve gyakran azon kapom magam, hogy nem a színpadot, hanem a nézők arcát fürkészem. Nézőtársaim arcvonásai, a szünetbeli beszélgetéseik és a tapsrend néha többet mond egy előadásról, mintha csak a színpadot és a színészeket figyelem.

Pótszékezni –amellett, hogy igen gazdaságos-, tanúságos megoldás; próbáljátok csak ki!